Európa vízrajzi hálózata a
szerkezeti-domborzati viszonyokhoz, illetve az éghajlathoz igazodik. A
kontinens 17%-a lefolyástalan, ennek nagy része a Kaszpi-Volga vízgyűjtőjéhez
tartozik. A kontinens fő vízválasztója Gibraltártól az Észak-Uralig húzódik,
jelentősebb csomópontok a Valdaj-hátság, Északnyugati-Kárpátok, Szudéták,
Fichtel és az Alpokban lévő Gothard-masszívum.
Európa leghosszabb folyója a
Volga (3690 km), a Duna (2860 km), és a Dnyeper (2285 km). A folyók vízjárása
az éghajlattól függ: az óceáni éghajlaton többnyire egyenletes (kivételt
képeznek azok a folyók, amelyek magashegységben erednek, s a hóolvadás tavaszi
maximumot eredményez), míg a kontinentális éghajlatú területeken a vízjárás
erősen ingadozó, mint ahogy a mediterrán területen is fiumara típusú folyók
jöttek létre.
A folyók torkolatai is erősen
változók. Az Atlanti-óceánba ömlő folyók a nagy árapály-különbség következtében
főképpen tölcsértorkolattal rendelkeznek (például a Temze, a Szajna, az Elba).
Ahol a folyók nagy mennyiségű hordalékot szállítanak (magashegységből
érkeznek), és olyan tengerbe ömlenek, ahol az apály-dagály különbsége kicsi,
itt jelentős deltatorkolatok alakulhatnak ki (például Rhone, Ebro, Pó).
A torkolattípus erősen függ az
izosztatikus mozgástól is, ennek megfelelően hiába kicsi az apály-dagály
különbség az Adrián, a dalmát parton a süllyedés következtében deltaszerű
képződmény csak a hegyek közötti megsüllyedt folyóvölgyekben képződhet (például
Neretva-torkolat). A Fekete-tenger süllyedő partvidékén a folyóvölgyekbe
benyomult a tenger, s jellegzetes limánok képződtek. Északon a glaciális
eróziónak köszönhetően pedig a folyók fjordokban végződnek.
Európa tavainak genezise igen
változató.. A kontinens peremén található a Föld legnagyobb tava, a Kaszpi-tó,
amely reliktumtó. Európa legnagyobb tava a Ladoga, amely az Onyegához, Csúdhoz
hasonlóan glinttó. A tavak többsége glaciális eredetű. Egyrészt Észak-Európában
jöttek létre nagyobb glaciális eredetű tavak (például Svéd-Nagy-tavak,
Inari-tó). Másrészt a magashegységek lábánál látványos, nagy tavak
végmoréna-tavak képződtek (pl. a Garda-tó, Laggio Maggore, Luganoi-tó).
A Közép-európai-síkvidék és a
Kelet-európai-síkvidék tavainak többsége glaciális akkumulációs eredetű.
A magashegységek zöme pedig kártó
(tengerszem), kivételt képez néhány tektonikus tó, mint például a Königssee.
Előfordulnak vulkáni krátertavak (pl. Szent Anna-tó), valamint maar-tavak az
Eifel-hegységben. Harmadidőszaki vulkáni tevékenységhez köthetők a kalderatavak
(Bolsenai-tó, Trasimenoi-tó).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése