Shakespeare: Rómeó és Júlia

Shakespeare: Rómeó és Júlia

Anglia a 16. század végére Európa nagyhatalma lett. Az angol polgárság gyarmatosításba kezdett, gazdagsága rohamosan nőtt. A gazdasági sikerek, a jólét emelkedése kedvezett a tudományok és az irodalom fejlődésének; új színházak is épültek. A kultúrának ezt a század végi virágzó korszakát nevezzük angol reneszánsznak.

                Shakespeare: Az angol s az újabb kori európai irodalom talán legzseniálisabb drámaírója William Shakespeare. Tehetséges drámaíró elődök sorából emelkedett ki; közülük meg kell említeni Thomas Kyd-ot, Ben Jonson-t és Christopher Marlowe-t.

                Shakespeare színpada: A középkori színjátszásból fejlődött ki. Az antik görög drámai követelmények nem voltak ismeretesek. A reneszánsz dráma nem ismerte a hangulati egységet. Jellemzői a helyszínváltoztatás, különböző helyszínek, a tér és idő szabad kezelése. Nem alkalmazkodott semmiféle merev szabályhoz. Középkori drámafajták: misztériumdrámák (mirákulum, moralitás - bibliai történetek), a szimultán színpad (egymás alatt és felett), kocsi-színpad (kocsin).

                A Globe színház: 1599-ben épült, hármas beosztással. Az előszínpadból (szabadban játszódó), a hátsószínpadból (épületekben történik) és a felsőszínpadból (magasban) állt. Nem voltak díszletek, egyfolytában játszottak, s színekre tagolódtak a drámák

                Rómeó és Júlia: Középpontjában a szerelem áll: a fiatalok akaratlanul is szembekerülnek a régi erkölcsökkel, önkéntelenül a reneszánsz szabadságvágy hordozói lesznek. A rendkívüli erejű szenvedély emeli őket tragikus hőssé, s a mű egészén végigvonul a halál és a szerelem összefonódása. Az egyik oldalon a feudális anarchia erkölcsi rendje áll, mely még erős ahhoz, hogy az újat eltörölje. A másik oldalon az új, reneszánsz erkölcsű szabadságvágy áll. A Rómeó és Júlia nyelvét a szójáték, a humor és a rímek gyakorisága jellemzi. Azt teszi mindenki - ahogy a helyzetek parancsát megérti vagy félreérti - amit a legjobbnak hisz.

                Legenda és probléma: Az ártatlanság fantasztikus kalandja: tipikus vígjátéktéma. A romantikus szép komédia azonban hamar véget ér, tragikus hirtelenséggel. S ki ebben a bűnös? Senki. Csak azt teszi mindenki - ahogy a helyzetek parancsát megérti vagy félreérti - amit a legjobbnak hisz. S vajon milyen tragédia az, amelyben senkit sem terhel erkölcsi felelősség? A korai tragédiákon túl és a nagy tragédiákon innen a Shakespeare-i tragédia egyedi, átmeneti változata; már nem kezdetleges, de nem is végleges.

A fiatalság drámája: Mi a csoda? A szerelem első látásra: a szerelmesek az első találkozáskor szonettformában társalognak. Ebben a darabban csak a fiatalok számítanak. A vénemberek képviselői a két ádáz családfő: komikus figurák, olykor talán félelmetesnek látszanak, de valójában ártalmatlanok. A süvölvény titánok nem férnek a bőrükbe; még nincs dolguk, csak végzetük. A színpadon a szerelem három változatát tanulmányozhatjuk. Bemutatásuk sorrendjében: először arról értesülünk, hogy Rómeó Rózáért eped, aztán arról, hogy Páris megkéri Júlia kezét. Az előbbi vonzalom túlságosan légies, az utóbbi túlságosan gyakorlatias: a partnerek egyik esetben sem jutnak szóhoz. Rómeó eszményít és sóhajtozik; világfájdalma, bár átérzett, mégsem eredeti, ezért komikus- Páris a Vénusz-mázas bókokat dekorációként használja a kész tények megszépítésére; egyébként a papának udvarol. Megfontolt ember: helyezkedik és kivár. Amikor Júlia véletlenül Rómeóval találkozik, és szükségképp lángot vet a harmadik féle szerelem, az igazi, az újszerű, mely egyszerre valóságos és misztikus.

                A felnövés próbája: Rómeó és Júlia (mint klasszikus regényhősök) egyénített típusok. Egy rendes fiú, egy kedves lány. Van azonban bennük, mint minden normális fiatalban, valami "veszélyes" erő, életvágy, életre-készség.

                A felnőtté válás katasztrófája: Magunkra találhatunk-e a felnőttek világában? A dráma időzítéssel demonstrál: az esküvő és a nász közé beiktat egy kettős gyilkosságot és egy második eljegyzést. Hiába mesterkedik a vaskosan jószándékú Dajka és a szentéletűen fondorlatos Lőrinc barát; csak az egyházi áldást és a nászéjszakát tudják kimódolni, a happy end-et már nem. A végkifejlet feltartóztathatatlan. Egy-egy pillanaton múlik minden. A szerelmesek boldogan élhetnének, ha Shakespeare csupán a polgári házasság praktikumát vizsgálná. De nem ezt teszi, feláldozza őket. Az eleven mítosz mindenkor vért kíván, újrateremtéséhez elmaradhatatlanul hozzá tartozik a veszteség, az emberáldozat. A csoda ezzel lesz teljes, és csak így lehet örök.

                Júlia, a kamaszhősnő: Júlia lételeme a magánélet: a szerelmes lélek története. A gyermeklány az elragadtatások és megpróbáltatások során küzdeni és áldozni képes asszonnyá érik.

                Rómeó, a kamaszhős: Mint szerelmese, ő is a polgári házasság hőse és mártírja. Szerepe Júliáénál nagyobb és cselekményesebb, de figurája halványabb, egyénisége árnyalatlanabb. Főhőssé a viszonzott szerelem csodája avatja. Érzelmeit követve cselekszik, nem tragikus alkat. A gyors helyzetváltozások korán érlelik mélázó aranyifjúból felelősséget viselő felnőtté. Mégis fiatalos tehetetlenséggel öleli magához halálát.

Júlia dajkája, a mindentudó szerelmi közbenjáró: Cserfes szerepében Mercutio párja, de vele ellentétben a szerelem belső köréhez tartozik. A komikum határain belül mindent tud a valóságról; a tragikumot azonban nem hajlandó tudomásul venni. Így lesz "praktikus" tanácsával végül a szerelem árulója, akit megvetéssel maga mögött hagy a végzetébe induló Júlia.

                Lőrinc barát, a tudós lelkiatya: A Dajkához hasonlóan a titkos nász leleményes szervezője, de őt magasztos erkölcsi elvek és távlati célok vezetik: a törvény révébe akarja segíteni a veszedelemben sodródó fiatalokat, s egyben békét közvetíteni a viszálykodó családok között. Hogy lépést tartson a végzettel, mind kétségbeesettebb eszközökhöz kénytelen folyamodni, végül megfutamodik előle, és ő is magára hagyja Júliát. Aztán már csak mesélő, bűnbánó, kárvallott kommentátor.